Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Samuel Beckett: Ó, AZOK A SZÉP NAPOK!
Beckett műveiről, és róla magáról is, nehéz újat írni. Esztéták, irodalomtörténészek, filozófusok könyvtárnyi tanulmányt vetettek papírra, mind a szerzőről, mind az életműről. Egyesek, és talán nem ok nélkül, a 20. század legnagyobb irodalmi alkotójaként tartják számon. Tény, hogy forradalmasította a drámáról, színházról alkotott addigi képünket. „Ha az életre van válasz, akkor ez csak a caritas lehet: osztozni másokkal, vigaszt nyújtani egymásnak, jó társaknak lenni. És persze szükségünk van még két dologra, s mindkettőt megtaláljuk Beckettnél. Az egyik a sztoikusok bátorsága, akik rettenthetetlenül néztek szembe azzal, ami elkerülhetetlen. A másik pedig a bölcsesség, hogy el tudjuk vetni magunktól nemcsak a világi hívságokat, hanem saját értékünk hamis képzetét is…”- írja John Calder, Beckett angol kiadója és barátja az íróról megjelent kötetében.   Az Ó, azok a szép napok! a szerző drámáinak egyik csúcspontja.   Winny: Nádasy Erika Willy:   Szegvári Menyhért       "...vannak pillanatok,  amikor megértenek és nem magadban beszélsz..."     Samuel Beckett (1906-1989)    Dublinban francia, olasz és modern angol irodalmat tanult. Később egy párizsi egyetemen az angol irodalom vendégoktatója – itt kezd el verseket, tanulmányokat publikálni. Később csak az írásból él. A második világháború alatt egy partizán sejtben szervezi a nácik elleni ellenállást Franciaországban. Az 1948-ban írt abszurd színházi klasszikus, a Godot-ra várva meghozza számára a világhírt. Színházrendezőként is dolgozik. 1969-ben irodalmi Nobel-díjat kap. További jelentősebb darabjai: A játszma vége, Az utolsó tekercs és az Ó, azok a szép napok!   Beckett megkerülhetetlen, forradalmi, aktuális színpadi szerző. A színházról lecsupaszítja a klasszikus polgári cirádákat, teret, helyszínt, kulisszát, kosztümöt, történést, életrajzos szereplőket. Még a cselekvést is. Ami marad: az ember. A színész és a néző, és ami bennünk és köztünk megtörténhet.    „Beckett mélységesen felforgató, a szó legjobb értelmében … aki kénytelen kilépni kultúrájából, mert az tűrhetetlen és hihetetlen … De aki gondolatban szabad tud lenni, az szerencsés, és Beckett szerencsés volt...”    „Ha az életre van válasz, akkor ez csak a caritas lehet: osztozni másokkal, vigaszt nyújtani egymásnak, jó társaknak lenni.”    „...a szavakat szerette csak igazán. A szavak valójában a gyógyítás eszközei…” ( John Calder, Beckett angol kiadója és évtizedeken át jó barátja)    Az Ó, azok a szép napok!-ban látunk egy nőt (Winnie) derékig, majd nyakig eltemetve. Ő beszél, de nem tud mozogni – viszont nagyon akar. És látunk egy férfit (Willie), aki ugyan nincs eltemetve, de se mozogni, se beszélni nem akar már. Emberi civilizációnak, cselekvésnek, hitnek, reménynek, mindennek a végén.     És akkor Winnie derékig homokban azt mondja: „Ismét egy gyönyörű nap”. Akasztófahumor? Beckett egy percre nem hagy nekünk nyugtot. Hidegből melegbe, bohóctréfából létfilozófiába, a lét elviselhetetlen ürességéből a csak azért is túlélés heroikus harcába vezet minket.    Miről szól ez nekünk? A végső reménytelenségen túl látunk két embert, végletesen lecsupaszított cselekvésképtelenségben, sejthető emberi kapcsolatuk romjain. Akik mégsem adják fel. És akik puszta jelenlétükkel tartják egymásban a lelket. Ez pedig felkeltheti legemberibb képességünket, a mélységes együttérzést. Ez pedig a jó színház lényege.    „... mindig azt mondhatom magamnak, Winnie, vannak pillanatok, amikor megértenek és nem magadban beszélsz … Ha viszont  … magamra hagynál, akkor ugyan mihez fognék, mihez foghatnék, mivel telne a napom, vagyis az ébredést jelző csengetéstől az alvást jelző csengetésig tartó idő? (Szünet) Egyszerűen magam elé néznék beharapott szájjal?” (Winnie a darabból) Egy lakásban, pár négyzetméteren összezárva a lecsupaszított lényeggel – a fszt. 2-ben ezt ajánljuk kedves vendégeinknek.

Parti Nagy Lajos: IBUSÁR
Parti Nagy Lajos megírta nagysikerű sokszereplős, az országban szinte mindenütt bemutatott „huszerettjét”, az Ibusárt. Nádasy láthatta valahol (talán Kecskeméten?), és bizonyára nagyon tetszett neki, mert elhatározta, hogy márpedig ezt ő előadja egyedül!  Én is láttam valahol az előadást, úgyhogy ismertem valamennyire, ezért azt hittem, Erika megbolondult!   De nem figyelt rám, helyette nekikezdett a munkának. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy talán illene fölhívnia a szerzőt és tudatni vele, hogy ő ezt szeretné megcsinálni… egyedül. Így is tett. Legnagyobb meglepetésére Parti Nagy azt válaszolta erre, hogy „kérem művésznő, várjon egy kicsit, visszahívom pár nap múlva”. Nádasy nem tudta mire vélni a dolgot, majd arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg a szerző leinformálja, ki lehet az a valaki, aki ezt kéri tőle. Néhány nap múlva valóban visszahívta, és azt mondta Erikának: „Maga honnan tudja, hogy én ezt eredetileg egy személyre akartam megírni, de aztán ez a sokszereplős változat lett a nyerő. Tudja mit? Megírom én, és eljátszhatja!”   Mondanom sem kell, Nádasy a mennybe ment, és ezek után a színház sem mondhatott „nem”-et, lehet, hogy egyébként sem mondott volna. Így aztán bemutattuk pár évvel ezelőtt az Ibusárt, immáron „monohuszerett”-ként.   Szegvári Menyhért (az Ibusár rendezője) Sárbogárdi Jolán: Nádasy Erika

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk